Elég szarul alakul mostanában minden! És ebből elegem van!

Érettségi szünet? Kösz inkább nem! Ez lett volna régebben a válaszom, ma viszont inkább a szünet, mint a társasági élet. Jézus mennyire megváltoztatott ez a hülye iskola. Talán a régi barátaim még emlékeznek a régi énemre. Szerveztem, rendeztem reggeltől estig. A lételemem volt a szervezkedés. Mindig mindenben segítettem, ha kellett. Mindent vállaltam. A versenyek nagy részén is részt vettem, nem kellett külön felkérés rá. Most viszont nem csinálok semmit, a sarokban ücsörgök, és magam elé bámulok. Ilyenkor szoktam magamban feltenni a kérdést. Mi a francot keresek itt? Nem is az én közegem. Bár ezt minden közegre érvényes. Nekem egy külön társaságot kellene alkotnom. Az állna az ajtó előtt, hogy belépés csak magányos, hibbant, szédült embereknek. Na jó, azért nem ennyire súlyos a dolog. Talán nem is kellene más. Egyszemélyes társaság? Nem is hangzik olyan rosszul. Nem kellene más unalmas, siralmas nyafogását hallgatnom, bár a némaságtól lehet, hogy begolyóznék. Szeretek beszélni, nagyon is. Ebben nem különbözök a többi embertől. Nem is sajnálom ezt a tulajdonságot, legalább egy közös legyen köztem és a környezetem között. Viszont imádok még káromkodni és kötekedni. A körülöttem lévő emberek ezt viszont nem nézik jó szemmel, próbálom magamba fojtani. Nem sok sikerrel, hiszen ez vagyok én. Nem adhatok egy másik személyt. De ez hülyeség, hiszen egész életemben egy másik személyt játszottam. Én voltam Kis Luca, aki egy életvidám mindig mosolygós lány. Hát ez egy nagy baromság, erre szokták mondani, hogy a látszat néha csal. Hát az én esetemben nagyon is csal. Közel sem vagyok egy kedves, mosolygós kislány. A mostani ismerőseim ezt már tapasztalhatták is. Egyre jobban unom a színjátékot, és ezzel egyre jobban felszínre bukik az igazi énem. Egy barátom szokta mondani a perverzsége mentségére, hogy az évek, és a tapasztalat teszi. Én is csak ugyanezt tudom mondani az én természetemre. De a tapasztalatok nálam nem sajátok, én másoktól láttam ezt az elutasító, rideg modort. Lassan én is átvettem ezt a fajta véleménynyilvánítást. Most éppen ott tartok, hogy ha szépen akarom magam kifejezni, akkor az egész világ nagy ívben le van szarva. És igen így akarom magam kifejezni. Nekem így esik jól. Mások véleménye? Kit izgat? Ez az én életem, az én sorsom. Igen, ha már a sorsnál tartok…


Mostanában sokat gondolkodok azon, hogy az enyém egy kicsit szarul sikeredett. Az elmúlt napokban olvastam egy csodálatos történetet. A főszereplőt a saját anyja, Aphrodité átkozta el. Az átok lényege, hogy soha senki se szeresse tiszta szívből a férfit. Iunianosszal teljes mértékben tudok azonosulni. Megértem minden érzését. Vajon engem is megátkozott egy ókori, görög isten. Ez az elmélet újabb kérdéseket von maga után. Miért pont én? Mit tehettem? Melyik isten utálhat ennyire, hogy ennyire megnehezítse az életemet? És a legfontosabb kérdés az, hogy: Vajon nekem is happy end-del végződik a történetem. Lesz valaki, aki valaha is tisztaszívből fog szeretni? Tudom, hogy ez most elég furán hangzik. Nem állítom, hogy nincsenek barátaim. De nekem mást jelent a barátság, mint nekik. Egy lelkitárs hiányzik, aki mindent tud rólam, mégis tisztaszívből szeret. Olyan, mint a filmekben. A csajok minden péntek este csajos programokat terveznek. Kiskoruk óta barátok, mára már elválaszthatatlanok. Tényleg van ilyen baráti kapcsolat, vagy ez megint csak egy hollywoodi mese? Nem hiszem, sok ilyen embert ismerek, akinek van legjobb barátja. Nekik miért sikerült megtalálni a legjobbat? Egész életemet rá kell áldoznom a keresésre? Sokszor hittem, hogy most tényleg megtaláltam. De valamiért mindig csalódtam. Pár hónappal ezelőtt volt az utolsó csalódásom. Eldöntöttem, hogy soha többet nem közeledek senki felé. Ha van egy társam, akit a sors a legjobb barátomnak szánt, akkor majd úgyis megtalál. Ha meg nem akkor szívtam. Ennyi! Megint visszatértem a kezdetekhez, a nemtörődömségemhez. Buli az egyik havernál és engem nem hívtak meg? Kit érdekel? Jobban járok, ha a szobámban maradok. Mostanság kimaradok a piálásokból és a füstölgésekből is. Ez nekem csak jót jelent. De ez a legjobb barátos téma még mindig izgat. Annyi ismerősöm van, azok közül miért nem találtam már egyet, aki tényleg szeret? Ha jól belegondolok nekem sose volt olyan barátom, akinek mindent elmertem mondani. Biztos voltam benne, hogy másnapra már a fél suli tudta volna minden titkomat. Mégis közel éreztem magamhoz ezeket az embereket. Sose mertem volna belemondani a szemébe, hogy mekkora egy szemétláda volt velem. Még jól emlékszem azokra a pillanatokra, mikor kisebb voltam. A lányok között ment a titkolózás, ki melyik fiúba szerelmes, stb. Én sose hallottam ezeket a pletykákat. Volt pár csalódásom, amiket nem fogok egy könnyen elfelejteni. Alsós lehette, amikor az akkor „legjobb barátnak” vélt lánnyal kaptunk egy naplót. Az első oldalon mindjárt az a kérdés szerepelt, hogy ki a legjobb barátnőd. Gondolkodás nélkül írtam be a nevét. A törés csak akkor keletkezett bennem, amikor a csaj egy másik nevet írt be a kipontozott vonalra. A legszarabb érzés még csak ez után jött. Kiderült, hogy a leírt név egy olyan lányhoz tartozott, akivel a csaj akkoriban éppen fasírtban volt. A lényeg az, hogy a barát inkább egy olyan nevet írt be, akit abban a pillanatban utált. Az évek során egyre több ilyen incidens történt. Én voltam a hátország. Ha valaki összeveszett a másikkal, akkor egy-két hétig velem lógót, amíg ki nem békült a másikkal. Ez után én újra feledve voltam. Vagy ha éppen kirándulás volt, a legjobbak el lettek választva, de semmi gond. Ott lesz velem Luca. Majd elszórakozok vele, amíg haza nem jövök. Aztán majd újra ott folytatjuk a pajtáskodást, ahol befejeztük. Undorító dolog ez az egész. Miért nem vették magukat észre ezek az emberek? Lehet, hogy nem jól játszottam a szerepemet? Mindenki tudta, hogy nem vagyok jó kislány? Talán úgy gondolták, hogy ezt mind megérdemlem? Hát rohadt rosszul hitték. Ezt senkinek se ajánlom. A fél életem egy színjáték volt. Fel kellett nőnöm hozzá, hogy rájöjjek, nekem nem kell ez az átkozott álarc. Minek kell? Azzal együtt is szenvedek, rosszabb már nem lehet. Lehet, jobbra fordul a helyzet, ha felfedem magam. Mostanában elég morbid kérdések foglalkoztatnak. Vajon hányan siratnának meg igazából a temetésemen? Bárcsak végig nézhetném az egészet. Sorba haladnék, és mindenkinek oda kiabálnék, hogy: „Gondolhattam volna, hogy egy könnycseppet se ejtesz értem, csodálom, hogy eljöttél! Talán fizettek érte?” és beleröhögnék a képünkbe. Most itt kapásból fel tudnék sorolni vagy 20 embert, akinek ezt nyugodtan odakiabálhatnám. Az ellen táborba viszont csak egy embert mernék biztosan említeni. A nagyanyámat. Ő az a személy, aki ha kellene, tisztességesen megsiratna. A szüleimben viszont már nem lennék ilyen biztos. Lehet, hogy még ott is engem hibáztatnának. A szememre vetnék, hogy mennyit kellett nekik fizetni ezért a nyamvadt temetésért, pedig meg se érdemlem. Még azt is megkockáztatom, hogy anyám a sírom felett vonna kérdőre a múlt héten kapott angol kettesem miatt. A fejemben tisztán hallom a hangját amint azt mondja, hogy: „Látom, megint nem tanultál. Mindig csak a hülye gép, de egyszer majd meglátod, hogy elveszem és kidobom az ablakon. Talán abból tanulsz majd valamit. Ezekkel a jegyekkel csak takarítónőnek, vagy varrónőnek tudsz elmenni. Az akarsz lenni? Igen? Akkor nem is kell tovább tanulnod!” és még egy csomó üres fenyegetést vágna a fejemhez. Amik egyáltalán nem érdekelnének. A büntetésem ezzel még nem érne véget. Minimum 1 hétig el lennék tiltva a tévétől, amit sajnos nem tartana be és az 1 hétből 2 hónap lenne. Ha belegondol valaki is, hogy milyen ciki már. 16 évesen még mindig büntetésben van, mint a 6 évesek? Hát igen ez vagyok én egy 6 évesnek titulált kamasz. A valóságban ezt még megtoldja 2 hét némasággal. A 2 hét némaság nála azt jelenti, hogy csak hümmögni és kritizálni tud. Ha valami nem tetszik neki, akkor viszont kiabál. Ilyenkor mindig azt mondták, hogy a munkája miatt ilyen. Na vajon ki találja ki mi az anyám foglalkozása? Ha valaki a tanári állást tippelte, akkor talált süllyedt. Nem is tudom? Minden tanár ilyen? Remélem nem. Az apám egy fokkal jobb volt…eddig. Nála viszont beindult a vészjelző. „ Hahó! A lányod tinédzser, tegyél ellene, hogy ne élhesse boldogan az életét. Vonj meg tőle minden zsebpénzt, mert a végén még drogra és piára költi. Valamint ne engedd ott aludni senkinél se. Minden fiú köcsög és te nem engeded a közelükbe. Tüzeld el az összes dekoltált fölsőjét, ja és a smink készletét se felejtsd el a tűzbe dobni. Ajánlott beszerezni egy erényövet is. Mert ami késik, az nem múlik. Ezt jól vésd az eszedbe!” én így képzelem el a vészjelzőt, de lehet, hogy ennél 100-szor rosszabb.

Na ezt a problémát is ki írtam magamból. Jól esett végre színt vallani. Ha valaki az olvasók közül úgy gondolja, hogy ő lenne a legjobb, akkor kérem jelentkezzen minél előbb. (Csak egy próbálkozás, de ki tudja lehet, hogy bejön!!! Az apróhirdetésbe azért nem szándékozom betenni!)